post soviet melancholy
video project
poszt-szovjet~a volt Szovjet-Unióhoz tartozó országokra utaló kifejezés, egy történelmi, politikai és kulturális kontextus
post-soviet~ refers to the countries that were part of the former Soviet Union, it describes a historical, political, and cultural context.
post-soviet~ refers to the countries that were part of the former Soviet Union, it describes a historical, political, and cultural context.
poszt-szovjet esztétika~
utal arra az időszakra, amely a volt tagállamok új irányait és identitáskeresését jellemzi.
A posztszovjet esztétikum ezt a korszakot felölelve, a vizualitást, a kultúrát és a művészeti stílusokat nagyban meghatározza.
A posztszovjet esztétikum ezt a korszakot felölelve, a vizualitást, a kultúrát és a művészeti stílusokat nagyban meghatározza.
post-soviet aesthetics~
refers to the period characterized by the new directions and search for identity among the former member states.
Capturing this era, post-Soviet aesthetics greatly influences visual culture, culture, and artistic styles.
Capturing this era, post-Soviet aesthetics greatly influences visual culture, culture, and artistic styles.
Vágy, nosztalgia, meg nem élt múlt és jövő, ismétléskényszer. A szocializmus megélése, vagy az arról szerzett közvetett tapasztalat, a kelet-európaiság fontos identitásformáló egysége. Ambivalenciája a kor és rendszer sajátosságaiból adódóan is az emlékezés és újrakonstruálás dimenzióit veti fel. A fiatalabb generációk egy elmesélt múlt után igyekeznek felépíteni egy történetet, amelyet sokszor a vágy és az egyszerűség illuziója színez ki.
Longing, nostalgia, a past and future never lived, a desire for repetition. The experience of socialism—or the mediated experience of it—is a key element in shaping Eastern European identity. Its ambivalence, rooted in the particularities of the era and the system, raises questions about the dimensions of memory and reconstruction. The younger generations strive to construct a narrative based on a past that has been recounted to them, a narrative often influenced by desire and the illusion of simplicity.
A buhera divat, a lakótelepek nyers brutalizmusa, a szovjet uncanny sajátos idegenségérzete, vagy éppen az ezekhez kötődő vizuális és tárgyi maradványok mind önképként is funkcionáló kulturális kódokká váltak. A posztszovjet esztétikum ezen törésvonal mentén szerveződik, a szocialista emléknyomok és az azt követő globalizációs identitásválság ötvözeteként jelenik meg.
A Csernobil című, 2019-es minisorozat elsöprő sikere óta a kelet-európaiság esztétikája újra erőteljesen tematizálódott. A közösségi média felületein újra és újra felbukkanó „soviet aesthetic” és „pov: living in eastern europe” videók nem pusztán egy vizuális trendet jelölnek, hanem egy olyan kulturális állapotot hoznak létre, amelyben a múlt már nem lezárt történelmi korszakként, hanem újrahasznosítható képkészletként, hangulatként és identitáskódként tér vissza.
The extravagant fashion, the brutalism of the housing estates, the unique sense of strangeness inherent in the Soviet “uncanny,” and the visual and material remnants associated with these have all become cultural codes that also function as self-images. Post-Soviet aesthetics are organized along this fault line, appearing as a fusion of socialist memory traces and the identity crisis
of globalization that followed.
of globalization that followed.
Since the overwhelming success of the 2019 miniseries Chernobyl, the aesthetics of Eastern Europe have once again become a hot topic. The “Soviet aesthetic” and “POV: Living in Eastern Europe” videos that keep popping up on social media platforms do not merely signal a visual trend, but create a cultural condition in which the past returns not as a closed historical era, but as a reusable set of symbols, a mood, and identity.
A társadalmi szétesettség, lemaradottság esztétikai formát ölt a hiány stilizálása révén. Nem véletlen, hogy a függőségról szóló lengyel szám, a Gdzie jest biały węgorz, az internet világában félreértelmeződik, a függősség a lemaradottság trendiségévé válik. A kelet és nyugat közti szakadék ilyen módon nem eltűnik, hanem új formát ölt. A „vad Kelet” mítoszának kortárs változata éppen ezért kapcsolódik össze az urbex-túrák, a használaton kívüli épületek romantikája,
a „szovjet szafari” jelensége vagy a „szovjet uncanny” fogalma körül kialakuló vágystruktúrákkal.
Az elhagyott intézmények egzotikummá válnak,
a Lipótmezőhöz hasonló helyszínek urbex-hagyománya így ironikus módon magából
a társadalmi kudarc anyagából rekonstruálódik.
a „szovjet szafari” jelensége vagy a „szovjet uncanny” fogalma körül kialakuló vágystruktúrákkal.
Az elhagyott intézmények egzotikummá válnak,
a Lipótmezőhöz hasonló helyszínek urbex-hagyománya így ironikus módon magából
a társadalmi kudarc anyagából rekonstruálódik.
A Csernobil sorozat nyomán megnövekedő érdeklődés is ezt a logikát erősíti, a történelmi rekonstrukció a hiperrealitás formájában éled újra.
Nem magát a történelmi tapasztalatot fogyasztjuk, hanem annak imitált, romantizált, látvánnyá szervezett változatát. A szovjet szimulákrum tematikus kávézókban, retro múzeumokban, vintage boltokban, piacokon és internetes mémkultúrában manifesztálódik.
Nem magát a történelmi tapasztalatot fogyasztjuk, hanem annak imitált, romantizált, látvánnyá szervezett változatát. A szovjet szimulákrum tematikus kávézókban, retro múzeumokban, vintage boltokban, piacokon és internetes mémkultúrában manifesztálódik.
Social fragmentation and deprivation take on an aesthetic form through the stylization of absence. It is no coincidence that the Polish song about addiction, Gdzie jest biały węgorz, is misinterpreted in the online world, where addiction becomes a trendy form of deprivation. In this way, the divide between East and West does not disappear, but assumes a new form. The contemporary version of the “Wild East” myth is thus linked to the desire structures emerging around urbex tours, the aesthetics of abandoned buildings, the phenomenon of the “Soviet safari,” or the concept of the “Soviet uncanny.” Abandoned institutions become exotic; the urbex tradition at sites like Lipótmező is thus, ironically, reconstructed from the material of social failure itself.
The growing interest following the Chernobyl series reinforces this logic, as historical reconstruction is brought to life in the form of hyperreality. We do not consume the historical experience itself, but rather its imitated, romanticized, and spectacled version.
The Soviet simulacrum manifests itself in themed cafés, retro museums, vintage shops, markets,
and internet meme culture.
The growing interest following the Chernobyl series reinforces this logic, as historical reconstruction is brought to life in the form of hyperreality. We do not consume the historical experience itself, but rather its imitated, romanticized, and spectacled version.
The Soviet simulacrum manifests itself in themed cafés, retro museums, vintage shops, markets,
and internet meme culture.
A szovjet típusú posztindusztriális terek misztikuma, a szovjet sci-fi különös atmoszférája mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a kelet-európaiság ne csupán történeti tapasztalat, hanem képzelt topográfia is legyen. Tarkovszkij Sztalker című filmje ebben
a vonatkozásban paradigmatikus:
a valós és a valóságon kívüli tér elválasztása egyúttal a Kelet és Nyugat, a modernizáció és annak határai közti hasadásaként formálódik képpé. A keleti tér misztikus kiismerhetetlen, egy metafizikai átjáró. A kortárs filmekben már az önirónia dominál, Radu Jude Ne várjatok sokat a világvégétől c. filmje nevében is kimondja, a helyzet változatlan. A globális kultúra manoszférájának ikonja, az Andrew Tate imádat, a kátyus utakkal keveredve húzza le az utolsó kört.
a vonatkozásban paradigmatikus:
a valós és a valóságon kívüli tér elválasztása egyúttal a Kelet és Nyugat, a modernizáció és annak határai közti hasadásaként formálódik képpé. A keleti tér misztikus kiismerhetetlen, egy metafizikai átjáró. A kortárs filmekben már az önirónia dominál, Radu Jude Ne várjatok sokat a világvégétől c. filmje nevében is kimondja, a helyzet változatlan. A globális kultúra manoszférájának ikonja, az Andrew Tate imádat, a kátyus utakkal keveredve húzza le az utolsó kört.
A művészet nonkonformista módon kérdez rá a múltra, nem csupán reprezentálja ezt az ambivalens örökséget, hanem képes felelősségrevonni a fogyasztható ideálját. A múlttal való szembenézés így nem pusztán esztétikai, hanem etikai kérdéssé válik.
Hogyan lehet emlékezni úgy, hogy közben ne hamisítsuk meg a múltat? Miként lehet visszanyúlni ahhoz, ami fájdalmas, szégyenteli vagy hiányos, anélkül, hogy pusztán esztétikává avanzsálnánk?
The mystique of Soviet-style post-industrial spaces and the unique atmosphere of Soviet science fiction both contribute to making “Eastern European-ness” not merely a historical experience, but also an imagined topography. Tarkovsky’s film Stalker is paradigmatic in this regard: the separation of real and surreal space simultaneously takes shape as an image of the divide between East and West, between modernization and its limits. The Eastern space is mystical, inscrutable, a metaphysical passageway. In contemporary films, self-irony now dominates; Radu Jude’s film Don’t Expect Much from the End of the World* states as much in its very title—the situation remains unchanged. The icon of the global culture’s manosphere, the cult of Andrew Tate, mixed with potholed roads, draws its final circle.
Art interrogates the past in a nonconformist way; it not only represents this ambivalent legacy but is also capable of holding its consumable ideal to account. Confronting the past thus becomes not merely an aesthetic but an ethical question. How can we remember without falsifying the past? How can we revisit what is painful, shameful, or incomplete without reducing it to mere aesthetics?
Projektben résztvettek / contributors :
Dián Ákos, Kapcsos Bence, Soviet Monday zenekar
Felkészítő tanár / tutor: Erhardt Miklós
Dián Ákos, Kapcsos Bence, Soviet Monday zenekar
Felkészítő tanár / tutor: Erhardt Miklós